A Kard Művészete

Hosszúkard

Vívóiskolánk heti rendszerességű edzéseinek eszköze.

Páros fegyverek

Havonta egy alkalommal foglalkozunk a következőkkel: Rapier és tőr, Kard és köpeny, Kard és tőr, Kard és buckler,

Vívásról, kardokról, fegyverekről

A rondell tőr

megjelenése a 14. századra tehető Európában. Szúró fegyver, melynek pengéje kellően erős és merev volt ahhoz, hogy a páncélok illesztésénél át lehessen vele szúrni a páncélt. A penge alkar hosszúságú, gyakori 3 élű pengével is.

A tőrrel való harc rengeteg pusztakezes technikát (dobásokat, feszítéseket, törések) tartalmaz. Megkülönböztetünk páncélos és páncél nélküli technikákat is. Iskolánkban Fiore de Liberi kódexe alapján oktatunk jelenleg, de folyik a német és Marozzo tradíciójának kutatása is folyik.

A tőr edzés eszközigénye kezdő szinten fa rondell, kesztyű és vívómaszk. A fa rondell beszerzéséről kérdezd: Kurucz Zoltán Márkot és Weisz Attilát.

A rapier

egykezes, egyenes pengéjű, vágásra kevéssé alkalmas szúrókard. Súlya 1,1 kg körül mozog, hossza kb 90-120 cm, kinézete és tulajdonságai vívóiskolánként eltérőek. Elsősorban párbaj- és önvédelmi fegyver, csatákban, ütközetekben nem volt gyakori.

A rapier szúrásorientáltsága miatt viselőjétől ruganyosságot és gyorsaságot kíván, az elegáns, előre eltervelt és jól előkészített csapdák kivitelezését szorgalmazza. Művészete a kifinomult kardérzékre épül.

A rapier tananyagunk több tradíciót is tartalmaz:
- Olasz iskola Nicoletto Giganti és Ridolfo Capoferro nyomán
- Spanyol iskola (La Verdadera Destreza) Don Jeronímó Sánches de Carranza és tanítványa, Don Luis Pacheco de Narváez nyomán
- Angol iskola a Pallas Armata című vívókönyv alapján
- Holland Destreza Thibault alapján
- Kutatás alatt van Giacomo diGrassi - His true Art of Defence című munkája

A rapier edzésre szükséges egy rugalmas pengéjű gyakorló-rapier, vívómaszk. Szabadvíváshoz bélelt kabát. Hölgyeknek mellvédő.

A páncélos harcos

teljes vértje kb. max. 20 kg-ot nyomott, a lemezvastagsága pedig 1-1,5 mm körül mozgott. Az alatta viselt bélelt kabáttal együtt korának fegyverei ellen kitűnő védelmet nyújtott, azonban a védőképességet alárendeli a harchoz elengedhetetlen mozgékonyságnak, s eképpen a harcművészete egészen egyedülálló.

A középkori testvédő rendszerek számos helyzetben használták: csatában, istenítélet (bajvívás) során és kedvtelésből vagy gyakorlásból űzött párbaj, torna vagy vívóiskolai díjvívás alkalmával. Ezek közül utóbbi kettővel foglalkozunk, a Gladiatoria (cca. 1400), Hans Czynner (1589) és Fiore dei Liberi (1409) kéziratok segítségével.

A páncélos speciális oktatás során fejlesztjük az állóképességet és gerincizomzatot, van páncélos fegyvernélküli harc, hosszúkard félkardtechnikák és egyéb páncélos fegyverek (Csatapajzs, Pollaxe, Csákány stb.) is szerepelnek.

A páncélos edzésen a minimum felszerelés a: fém kard szúrás elleni védelemmel, vastag pulóver, bőr kesztyű. Ajánlott beszerezni vívómaszkot, gambesont, lacrosse kesztyűt. Az oktatáson több páncélzatot nem használunk, a többi felszerelés (lábvasak, kézvasak, sabaton, stb.) mikéntje és mennyisége történelemhű keretek közt a résztvevők egyéni ízlésére van bízva.

A bartitsu

Edward William Barton-Wright saját, viktoriánus kori önvédelmi rendszere, amely kombinálta az angol ökölvívást, a birkózást, a vívást, a francia boxot, a sétapálca vívást, és a jiujitsu-t.

A bartitsuban négy küzdelmi távolságot határoztak meg: a bottal történő küzdelem, a rúgás, az ütések, illetve a test-test elleni küzdelem távolsága. Barton-Wright művészetében felhasználta a nagyobb távolság előnyét, azonbanfelismerte, hogy szabályok nélküli küzdelemben könnyen kialakulhat egy birkózó helyzet. Ezen helyzetben egy Bartitsus elsősorban a savate-ot és az ökölvívást használta.

A bartitsu 100 évre feledésbe merült, míg Tony Wolf 2002-ben el nem kezdte kutatni a témát Sir Arthur Conan Doyle regénye nyomán, amelyhez sokan csatlakoztak az egész világon: ennek eredményeképp született meg a bartitsut összefoglaló kétkötetes könyv: a Bartitsu Compendium 1-2, ami az oktatásunk alapja.

A birkózás

Európában a 14-17.században kultúra szerves része volt, számos nyomtatott és kézzel írott forrás maradt fenn. Az egyik legkorábbi forrásban olvasható, hogy Lichtenauer (1389) szerint a vívás a pusztakezes művészetekből származik, ezért kezdő szinten a rendszeres hosszúkard edzéseken is tanítjuk.

A birkózásnak külön változatai a harci birkózás és a kastélybirkózás. Az első írásos emlékek harci birkózásról tesznek említést, majd az 1500-as évektől párhuzamosan létezett a kettő ágazat.
A harci birkózásban a fő cél a fájdalomokozás, végtagok törése és feszítése, a harc megnyerése.
A kastélybirkózásban mindez nem kívánatos, ha mégis megtörténne, az elkövetőt durvának tituálják és nemkívánatos lesz a személye. Itt a fő cél a test karbantartása, a másik földre vitele és mozgásképtelenné tétele, a birkózás művészetének gyakorlása és a szórakozás.

A kastélybirkózás technikái szorításokból, fogásokból, feszítésekből, dobásokból, lábmunkából, rúgásokból és ütésekből áll. Összességében a tecnikák a következő célokat szolgálják: megtartani a saját súlypontot, „Elvenni” az ellenfél súlypontját, „Megsemmisíteni” az ellenfél súlypontját, Tolj ha húznak, Húzz ha tolnak.

A birkózást a következő forrásokból oktatjuk: MS3227a jelzésű kézirat, Sigmund Ringeck (1440-es) bajor vívókönyve, Peter von Danzig és Hans von Speyer vívókönyve, Fabian von Auerswald birkózókönyve (1539)

Az egykezes kard

széleskörű alkalmazhatósága, testreszabhatósága (például másodlagos eszközökkel) miatt végigkíséri a vívástörténetet. Vívása gyors, robbanékony mozgást igényel, amelyet finom kardérzék kell kiegészítsen mivel egykezes eszköz. Figyelemreméltó érdeme, hogy megfelelő vívó kezében szinte bármilyen fegyvernem ellen sikerrel használható.

Az egykezes kard művészetét főként a Dardi iskola forrásaira alapozva tanítjuk (kiemelten Dall’Agocchie és Marozzo) kezdő és haladó szinten. A Dardi iskola jól dokumentált vívásforma, elemző voltának köszönhetően összegzi és újrarendezi a korábbiak alapelveit, technikáit. A mozgást elemeire bontja, és az egyes technikákat ezen elemek megfelelő elvek mentén történő összeépítéseként adja meg. Az egykezes kard mellé több, különböző másodlagos fegyver is társulhat, úgy mint tőr, köpeny, buckler, targa, rotella, stb. – lásd Kard és Tőr speciális fegyvernem.

Az egykezes kard edzés eszközigénye valamilyen szabályos gyakorlóeszköz vagy kard megfelelő gyűrűvel vagy szalagos/kúpos/kosaras markolatvédővel, kesztyű , kontrollált szabadvíváshoz vívómaszk.

A szablya

hosszú történelmi múltat tett meg amíg a nomád pusztai népek lovasfegyveréből az olimpiák sporteszközévé vált. Ez hosszú időszakon belül csupán a 19-20. századi szablyavívással foglalkozunk. Ebben az időszakban a szablya a becsületbeli ügyek elintézésének egyik legfőbb eszközévé vált. Használatát számos könyv taglalja, egyszerre volt státusszimbólum, protokolláris kellék, hadeszköz, párbajfegyver és sportszer. Külön illemtana, erkölcsi kódexe volt, mely áthatotta a korabeli felsőközéposztály és felső osztályok kultúráját. A párbajkódexek és a vívótermi illemtan nemzetközileg meghatározó követelményévé vált az úriemberek számára, mely egyaránt kötötte az angol lovastisztet, az olasz kisnemest, vagy a magyar dzsentrit.

A szablya kurzus során az érdeklődők két félévben sajátíthatják el a használatát: először az alapkészségeket, hárításokat-védéseket, állásokat majd szabadvívás során a technikai elemeket.

A szablyaoktatás alapját képezi Alfred Hutton angol katonatiszt Cold Steeel című műve, magyar kuriózum, br. Chappon Samu vívókönyve

A szablya kurzus felszerelésigénye egy védőkesztyű, megfelelő gyakorlóeszköz, olimpiai fejvédő előny, szabadvíváshoz pedig kötelező.